Mint minden évben, ma is, szüleimmel kimentünk temetőkbe. Mamám is hozzánk csapódott. Sajnos nekem nem él egy papám se. Őket látogattuk meg. Ilyenkor rengeteg ember gyűlik össze, s mind valamilyen hozzátartozóját, barátját, ismerősét látogatja meg. Rengeteg ember volt a temetőbe most, de olykor teljesen kihalt. Amint beléptünk a temetőbe, egyből meghallottam a zenét, éreztem a viasz illatát. Olykor felnéztem az útról, körülnéztem, és itt-ott könnyes szemű embereket láttam. Amikor kicsi voltam, nem fogtam fel ezt az egészet. Mit sem tudtam a fájdalomról, ami a halállal jár...mások halálával. Örömmel nézem, hogy a legkisebb gyermekeket is elviszik magukkal a szülők, s ha a kisgyermekben felmerül kérdés, megkérdezi. Szülei vagy válaszolnak, vagy nem. Elmagyarázzák, hogy mért járunk ki a temetőbe, mért hívják így ezt a helyet.
Ha arra gondolok, amikor megtudtam, 9 évvel ezelőtt, hogy a papa meghalt, nem fogtam fel. Amint nagyobb lettem, kezdtem érteni, mi is történik valójában. És ha arra gondolok, hogy 8 hónapja közölték velem, hogy a másik papám is meghalt, felfogtam, éreztem a hatalmas fájdalmat. Visszagondolva a halálokra, s hogy egyszer majd velem is megtörténik, szívfacsaró.
Remélem ti is voltatok kint a temetőbe, se legalább egy gyertyát gyújtottatok az elhunytakért.
Itt egy vers, tőlem:
Molnár Ramóna: Emlékezés
Könny csillan meg szememben,
S próbálom elrejteni,
Észre ne vegye senki.
De ha észreveszi bárki,
Nem kell megmagyarázni,
Csupán egy picit várni.
Várni arra, hogy megbékéljen,
Lelke lenyugodjon, újra éljen,
Vagy kisírja magát, egy magányos éjjen.
Van, hogy én is ezt teszem,
Bármikor megtehetem,
Hogy lelkemet rendbe helyezzem.
S ha már rendben van,
Tovább élem életem,
Még akkor is, ha nem fogja senki két kezem.
KicsiBlondie
