"Nincs értelme semminek ... és egy könnycsepp kicsordul. Nem látod a kiutat ... és a könnycsepp legördül. Sebesen fut, majd elesik... és apró szilánkokra törik. Majd hirtelen élesen hasít bele a szivedbe a fájdalom... Mert nincs értelme semminek."
Per pillanat, elegem van. De már megszoktam, hogy semmi nem úgy sül el, ahogy én azt szerettem volna, és senki nem azt akarja, mint én.
Minden el lesz felejtve, amit megígérnek nekem, és majd én leszek a hibás. Nem írok többet... Csak egy versem rakom fel.
Üdv: Ramcsi
Molnár Ramóna: Én és én
Amikor várod, hogy történjen valami,
mikor senki hangját nem hallani,
akkor dől össze a kártyavár,
amit építettél annyi éven át.
A sok csalódás, amit még nem hevertél ki,
újra s újra szemed nyitja ki,
mert eddig vak voltál,
nézted az élet szép oldalát,
s most mégis a várad romokban áll.
Gyötrelem és kín minden egyes perc,
amit álmatlan éjjszakákban és könnyekben fizetsz.
Megfizeted mindazt, amit elkövettél,
a te hibád, hogy megszülettél.
Bocsánat, hogy élek és érzek,
szívem fáj, és szépen lassan elvérzek.
Csak a belső hanggal beszélsz már,
mert senki nem fordul már hozzád.
A hang szitkozódik, átkoz téged,
minden egyes szava fáj és éget.
Nem tudod elhallgattatni, mondja és mondja,
míg az ember saját magát a túlvilágra tolja.
És mikor már megszűnik lézetni,
Megkérdezi: mért pont engem néztél ki?
